... CIKKEK ...

Népszabadság 1995. június 8.

Monte Cristo szállodás lesz

Fogós egy film A remény rabjai. Mert igaz ugyan, hogy a híres falfúró rab sztorijára épít, ám hiányzik belőle a látványos kaland, valamint a bosszú és a győzelem ünneplése. De a legfurább, hogy minden amerikai szokással szemben, itt nem az történik, hogy az ártatlanul elítélt ember végül is kivívja igazságát, hanem a hős rájön arra, hogy ezt a rendszert képtelenség feltörni, így aztán egyszerűen kilép belőle. Mert okosabb, mint bárki a főnökök, rabok ­ és a nézők közül. (Tudniillik mi is csak a legvégén kapcsolunk, hogy itt végig valami nagy trükköt készítettek elő...) A rendező (Frank Darabont) épp ezzel nyert: a poklot, amit bemutat (a börtönélet köznapjait), csak valami emberfeletti, ám mégis emberi okossággal lehet kijátszani. Mert ha itt valaki be akarja tartani a szolgálati utat, az tuti, hogy a hullaházban köt ki. E kis pokol szelepei tökéletesen zárnak, innen még a hírek se jutnak ki. Ellenállni csak annak sikerül, aki mindenki eszén túl tud járni ­ és még csodákra is képes...

Ilyen a főszereplő, Tim Robbins, a volt bankár. Felesége megcsalta, bánatában le akarja lőni szeretőjével együtt (mit csináljon, ha már egyszer ott a colt a kocsijában?), de meggondolja magát és hazafurikázik. Ám mit tesz isten, a házasságtörő párt meggyilkolja valaki, a bankár pedig ­ ártatlanul ­ megy a sittre.

És ott ül, több mint húsz évig.

Csak hát ez a bankár szuper fej (ennyiben szépít a történet a valóságon...): elfogadtatja magát a kollégákkal (enélkül nincs túlélés), nélkülözhetetlenné teszi magát a rabtartóknál (ő tölti ki adóbevallásukat, üzletet szerez nekik).

Ezek fejében különféle előnyöket barkácsol a raboknak: könyvtárat, szabadidőközpontot stb. És ami a legfontosabb, összehaverkodik az intézmény idősebb életfogytosával, a fekete szerző-mozgó emberrel (Morgan Freeman). Ismét jó pont a filmben, bár volt már ilyen is: a fehér ember, aki a feketére szorul és fordítva.

Az idő közben múlik, sajnos vészesebben, mint ahogy látszik: a bankár már húsz éve csücsül, de a filmfigurán nem fog az idő, Tim Robbins ugyanolyan, mint ahogy behozták. Lélekben viszont ő az egyetlen, aki megőrzi azt, ami életet ad: a reményt. És mikor a korrupt börtönigazgató megalázza, és amikorra házi bankárként már jó sok pénzt összekeresett neki ­ úgy gondolja, elég volt, és szépen lelécel.

Eltűnik a szuperbiztos börtönből, és megvalósítja régi álmát: nyit egy kis hotelt Mexikóban, és várja fekete barátját. (Az is megérkezik, nem kell félni, teljes a happy end, csak legyen időd kivárni ­ a film egy kicsit hosszú, de megéri.) A történeten látszik, hogy irodalmi eredetű (Stephen King novellája alapján készült). A zárt világ nemcsak krimifeszültséget nyújt, de eljátszik azzal a kérdéssel is, mi jobb: a halálbüntetés vagy halál részletre, mondjuk 50 év sitten? (Akik e kegyben részesültek, nem élik túl a szabadulást...) Meg eltűnődik az emberi kapcsolatok irracionalitásán: ebben az érzéketlen világban (börtönben és azon kívül egyaránt) szinte érthetetlen, miért szövődik barátság egy magába zárkózott srác és egy dörzsölt sittes között. A film nem is magyaráz, csak felvillantja a kérdőjelet. Fukar dokumentációja azonban telitalálat: az igazi emberi kapcsolatok miértje mindig is rejtvény volt és marad. (Miért pont őt, miért épp most? ­ tanakodtunk rajta fiatal korunkban.) Mert bizony talány, hogy miért kell az embernek valaki, akin segíthet, akihez kötődhet ­ hiszen a gépek lassan mindent megoldhatnak...

A film közege kegyetlen és sötét, a rendezőnek mégis sikerült a horizonton túlra tekintenie, oda, ahol az Élet nevű nagy börtönben mi is túlélési stratégiánkat tanulgatjuk.

Almási Miklós