... CIKKEK ...

Filmvilág 1995/05

Horror: The Shining (Ragyogás)
Ki nyitotta ki az ajtót?

Janisch Attila

Vajon a dühöngő őrület elegendő erő egy harminc centiméteres vasfal átszakításához? Valami másnak is jelen kell lennie... Stanley Kubrick klasszikus horrorja, ahogy az Árnyék a havon rendezője látja.

Amikor a negyvenöt éves Jack Torrance (Jack Nicholson) rozzant kocsijába zsúfolva feleségét és kisfiát nekivág a Sziklás-hegységnek, hogy téli gondnokként hónapokat töltsön egy elhagyatott, ám fényűző hotel falai között, egy megírandó regényen is dolgozva ez idő alatt, melyhez az inspirációt elődjének tragikus sorsa adta éppen - mindenki meghalt ott, a hotelben azon az ördögi éjszakán: a kislányok is véresen, összetört testtel feküdtek a folyosók puha szőnyegén -, akkor a kérdés nem csupán az: képes-e a férfi felnőni a feladatához és megírni, amibe belekezdett - bárcsak elég lett volna ennyi is! -, de kérdés lesz az is, hogy járhatott-e már itt ez a férfi negyvenöt éve is akár, mint azt egy fotó - és mennyi van még! - tanúsítaná, csöndes közönnyel függve a hotel falán.


Ha egy megfejthetetlen történet - éppen, mert megfejthetetlen - újabb és újabb megfejtésekre sarkall, fogadd el megfejtésként önmagát.


Úgy hírlik, Henry James cseppet sem hitt a kísértetekben és talán mentes volt a legkétségbeejtőbb szorongástól, amelyben az emberi lélek szenved. Gyötrő, gyógyíthatatlan betegség ez, és az is marad, míg válasz nem érkezik a kérdésre, amely beárnyékolja a kezdetet és a véget: honnan jövünk, és merre tartunk, ha ránkköszönt az elmúlás? - Márpedig erre a kérdésre soha, senki meg nem felelhet igazán. Marad tehát a szorongás és a hit afféle dolgokban, amelyek a válasz reményében tűnnek elénk.

Meglehet, a kísértetek is e remény testetöltői, de Henry James mégsem hitt bennük. Talán, számotvetve a dolgokkal, úgy döntött: jobb a biztos nem tudást elfogadni, mint hinni hamis válaszokban.

És mégis.

Épp e hitetlenségtől vezérelve - vagy épp ezért? - írta meg minden idők egyik legnagyszerűbb árnyjátékát: A csavar fordul egyet.

Egy regény, amely újra és újra eljut a kérdés pillanatáig, de magyarázatot soha, semmire sem ad. A könyv maga a megfejthetetlen titok, éppen úgy, mint az a másik is, amelyről szól. Bármely irányból is közelítünk felé, a megfejtés fonala - eredjen az a racionális dolgok fényéből vagy a hihetetlen csodák földjéről -, éppen a döntő pillanatban mindig elszakad, és mint egy végtelenített Möbiusz-szalag önmaga ellentetjére vált.

Ám Henry James-nek így sikerült megadni az egyetlen lehetséges választ, amelyben minden állítás önmaga tagadásával néz farkasszemet.


De miféle hit vagy hitetlenség vezette Stanley Kubrickot a saját szellemidézése során?

SHINING - RAGYOGÁS.

Az ijesztő szellemalakok képe kevés lett volna kamera mögé parancsolni őt. Egy másfajta szellem ragyogásának elsápadása okozza azt a szorongást, amely Kubrick látomásait a felszínre hozza. S noha a regény - Shining, úgyszintén -, amelyből a film született, kísértetekről és szellemekről beszél, megelevenedő bokrokról, egy elhagyatott hotel labirintusszerűen kígyózó folyosóin kóborló alakokról, egyfajta gonosz memóriáról, amelyet e hotel falai őriznek "örökkön-örökké", Kubrick fantáziáját mindebből egyetlen szó ragadja meg: a GONOSZ. Amely nem kívülről kúszik, lopódzik felénk - nevetséges is lenne -, hanem belülről, a lelkünk legmélyéről kinyúlva ragadja meg váratlanul az üstökünket, hogy lerántson saját feneketlen mélységébe, ahol fogságban is tarthat - ha csak egyszer is megragadott - ott, ahol mindig is raboskodtunk: saját szellemünk - értsd: gyarlóságunk -börtönében. "Örökkön-örökké."

Az író (Stephen King), aki a regényt jegyzi, nem is értette Kubricknak egy szavát sem, egy képét sem. Lázasan kutatott a megváltozott történetben saját kísértetei, riasztó hallucinációi után, de minthogy semmit sem talált, dühös átkokat szórt a másikra, a képekben elbeszélőre, mondván, ostoba hozzá nem értéssel elhomályosította az ő szellemének és e szellemből születő szellemalakok szellemének ragyogását. Shining. Talán jogos is volt dühe - hiszen ezúttal valóban minden megváltozott, még ha látszólag maradt is valami a régi dolgokból -, csak éppen azt nem vette észre az író, hogy történt valami más is, hogy valaki elmondott egy valószínűtlenül szomorú mondatot a tűzről, amely a kezdetek kezdetén ott világlik, ragyog - Shining - mindannyiunk lelkében - talán -, hogy később, föláldozva magát a sötétben rejtőző Gonosznak, kihunyjon, a ragyogás elsápadjon, az éjszaka téren és időn kívülről érkező, sötéten lebegő szárnyait vonva fölénk.


Alig egy hónappal a hotelbe költözést követően még minden rendben lenne, ha nincs a félelem. - Csak az ne lett volna! - A szorongás, amely ott lapul az írógépbe fűzött papírlap vakító és hihetetlenül üres fehérsége mögött. És Jack, habár még nem mondja ki és még nem fogadja el az ítéletet, már tudja, érzi, hogy elvesztette a játékot. Pedig ő győzni akart. Győzni, mindenáron.

Csakhogy Jack rossz művész - ha itt a művész jelentésén a világ rendszerét intuitíven felfogni tudót értjük. Már elveszített valamit, amit most követelőzve próbál visszaszerezni. Szorgalmasan ül az írógépe mellett és bámulja a nagy dossziét, amelyben tarkállanak a kivágott újságcikkek elődjének véres családirtásáról - a "nagy sztori"-ról, amelyet most neki kellene átemelni az egyszer megesettből a művészet időtlen állandóságába. De hiába. Az egyszerű szorgalom kevés - az, amire vár, nem születik meg, még ha alá is rendeli az írásnak a hétköznapok családi életét.

"- Wendy, tisztázzunk valamit: ahányszor bejössz, megzavarod az ihletemet. Elveszítem a fonalat és kereshetem, hol tartottam! Érted?!... Mostantól az a szabály, hogy ha itt vagyok és hallod, hogy gépelek... vagy nem gépelek, mindegy, hogy mi a szart hallasz: ha itt vagyok, akkor dolgozom, és ne gyere be!... Most pedig mindjárt menj innen a francba!"

A tehetség - shining? - hiányában többre van szükség: Jack valódi életére. Ha nincs művész, aki az anyagot formálja, s csak az hat vissza az emberre, úgy az írás szükségtelen álca. Jack műve nem a milliószor is leírt egyetlen mondat lesz: "Túl sok munka, semmi játék - Jack besavanyodik!" A történet az életbe, az ő életébe íródik. Jack azzal válik azonossá, amit nem tud megírni. És csak a teljes pusztulás hozza meg a győzelmet, a nyugalmat.

Csak Jack halála után függhet ott a kép a hotel falán, amely őt a fiktív történet fiktív idejében ábrázolja valóságosan (1924.), s amelyen boldog ünneplésre emeli a poharát.

A képen ruházata megfelel a bál - kezdetben csak megálmodott bál - előírásainak. Csak a képen. Amíg élt, Jack esetlenül mozgott a képzelet, az álmok megelevenedő világában. Ócska farmerben lépett a bálozók közé, és a szép női test hullává oszlott a kezében.

Túlméretezett vágyai és megvalósíthatatlan szerepei pusztították el Jacket, aki a saját életébe írta valaki másnak a történetét.


Két beszélgetés előzi meg az események végső, drámai kifejlődését. Mindkettőben a kisfiú, Danny (Danny Lloyd) kérdez, és valaki más válaszol. Az első beszélgetés, amelyet a kisfiú és a hotel távozó szakácsa, Hallorann (Scatman Crothers) folytat, meghitt és csöndes. Mégis hihetetlenül feszült, mert jelen van közöttük a titok, amelynek ők ketten a tudói. A beavatottak hangján szólnak a beavatás pillanatában:

"Hallorann: Emlékszem, kiskoromban nagyanyámmal úgy beszélgettünk, hogy ki sem nyitottuk a szánkat. Úgy mondta, ez a ragyogás (shining). Sokáig azt hittem, csak mi ketten sugárzunk... Pedig vannak mások is. Csak többnyire nem tudják, vagy nem hiszik..."

A másik beszélgetés egy hónappal később, az apa és fia között zajlik. Látszólag meghitt és csöndes ez is. Ám a halk szavak mögött a fenyegetés és a rémület kúszik feléjük. A vesztes Jack szól itt a fiához. Hangjában a kitaszítottak gyanakvása és keserű hazugságai, amelyekkel becsapni igyekeznek magukat és másokat is:
"Danny: Apu?... Rosszul érzed magad?
Jack (miközben szorosan átölelve tartja a fiát, de pillantása már valahová, más tájakra néz): Nem. Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Danny: Akkor miért nem alszol?
Jack: Nem lehet. Sok a dolgom.
Danny: Apu...
Jack: No?...
Danny: Ugye sose bántanád anyut és engem?
Jack: Ezt mért kérdezed?... Anyád mondott olyat, hogy bántalak titeket?
Danny: Nem, apu.
Jack: Biztos?
Danny: Igen, apu.
Jack: Szeretlek, Danny. Jobban szeretlek, mint bármit a világon. Sosem bántanálak téged. Soha. Tudod, ugye?"


Az ártatlan és tiszta Danny, a kisfiú még nem űzetett ki az álmok paradicsomából. Képzelete - akár a valóság képét öltve, mint Tony, a hang, amely a fiú szájában lakik - létezésének mindennapi eleme. Az álmok világa nem csak szorongató és ijesztő a számára. Tony csodás dolgokat is mutat neki, amelyekre ő nem a megszerzés, a birtoklás mohóságával néz, hanem a beavatott bölcsességével.

"A kisgyermekek az agy alfa állapotában töltik napjaik nagy részét. Ez egyben a magyarázata is annak, hogy miért nem emlékezünk felnőttként a csecsemőkor eseményeire. Az agy bal oldali féltekéje ugyanis, amely csak később veszi át az alapvető ellenőrző funkciókat az egész test és a tudat felett, elfojtja a jobb oldali - intuitívabb - félteke emlékeit. Éppen úgy, ahogyan az álmokkal is történik." - Carl Sagan: Az éden sárkányai (Európa, 1991. Szilágyi Tibor fordítása)


Az anya gondolatait és vágyait a tiszta racionalitás vezérli. Így hát ő, akinek feladata a nevelés, a gyermek védelme, értetlenül, vágyaktól mentesen áll a kisfiú képzeletvilága és Jack tébolya előtt.

E pillanatban Wendy (Shelley Duvall) talán megmenti a gyermeket az apa pusztító fenyegetésétől, de lénye mintegy ki is jelöli a gyermek számára a neveltetés útját, amely a tiszta képzelet világából, a gyermeki lét elvesztésén át a fantáziátlanná, mítosz-mentessé váló felnőtt társadalomba vezet.

Talán így lesz majd a kisfiú, egy későbbi pillanatban éppoly reményvesztetten gyáva és rossz művész - hangsúlyozva, hogy ezúttal a művész az élet, a létezés számtalan lehetőségének a szintézisét jelenti -, mint az apa, aki már kiűzetett egykor a paradicsomból és most megpróbál újra betörni. Bármi áron.

Wendy az, aki az utolsó órában idegenként érkezik az őrület csarnokába és mint egy kiállítóterem meglepően félelmetes képeire, úgy csodálkozik rá a téboly - ? - őt is megkísértő démonjaira.

Az alapmű (Stephen King regénye) a Hotelben megszálló gonosz erőket teszi meg az események mozgatójaként. Kubrick magyarázata talán nem kevésbé fantasztikus, ám sokkal kétségbeejtőbb és keserűbb.

A végső mozgató Jack. Az ő bomlott agyának fenyegető és talán mindannyiunkban ott szunnyadó gonosz erői manifesztálódnak ezekben a materiálisan is megjelenő látomásokban.

Miután elszabadul a pokol, Wendy, a férfi tébolyától halálra váltan a hotel raktárába zárja Jack-et, és könyörtelenül rálakatolja az ajtót. - Vajon a dühöngő őrület elegendő erő lenne egy harminc centiméteres vasfal átszakításához? - Valami másnak is jelen kell lennie a szállodában, valami másnak, amit a szemünk láttára idézett meg Jack. Ez pedig a Gonosz. A kegyetlen, ám némiképp lusta és óvatos Gonosz, amely nem kíván foglalatoskodni az emberi lélek burkának feltörésével - csak akkor jön, ha nyitva találja a lelket, legyen bármily parányi is az a rés, amely hamarosan szakadékként tátong majd. És Jack felnyitotta a kaput és kinézett a sötétbe. És nem rettent vissza attól, amit látott.

"Én és a többiek úgy véljük, Mr. Torrance, hogy nem adja bele a szívét-lelkét. Hogy nincs hozzá gyomra. A felesége erősebb, mint hittük volna. Valahogy több a tartaléka. Ön fölé kerekedett. Attól félek, kénytelen lesz az ügyet a legnyersebb módon elintézni. Attól félek, nincs más megoldás" - mondja Delbert Grady, a Jack által életre álmodott pincér a raktár bezárt ajtaja mögött veszteglő Jack-nek. - Még a név is csak egyetlen betűt változott: Brady volt a neve a családirtó gondnoknak, Jack elődjének.

Jack válasza pedig ez a sátáni ajánlatra: "Semminek nem nézek elébe nagyobb örömmel, Grady úr." És az ajtó nyitva áll a Gonosz birodalmába lépő férfi előtt.


A belső változás extrapolálódik, kigyűrűzik a lélek mélyéről, és a testet is bomlasztani kezdi.

Ki az az idegen lény, akinek torz, sohasem látott arca oly óvatosan lopódzik be alulról a képbe Hallorann megölése után? Jack lenne az? Aligha. A fejlődés, az átalakulás itt véget ért, és a Gonosz útjára bocsátja a bűn pillangóját, amely Jack lárva-testéből épp most bújik elő. Az értelem pedig, az evolúció százmillió éves terméke úgy foszlik szét, mintha oszlopai könnyű hamuból épültek volna.

Micsoda dermesztő fagy - ilyen messze az értelem napsütésétől -, amint Jack, akárha pusztuló agyának tekervényeiben, úgy vonszolja magát a hotel sövény-labirintusának behavazott falai között. És micsoda rettenetes, formátlan kiáltás, amely mint megvadult harang nyelve vergődik reménytelenül a sikolyra nyíló szájban.

Jack újjászületett e kegyetlen és fájdalmas vajúdással, hogy bevégezze sorsának rendeltetését.


Az egyetlen ember, aki úgy tudott átlépni a világok határán - képzelet és valóság -, hogy képes volt megőrizni az átjárás titkát, Hallorann, a néger szakács, aki megérezve a Jackből áradó gonosz erőket, visszatér a hotelbe, hogy az anya és a fiú segítségére legyen, de Jack végez vele.

Ő az igazi művész.

Talán nem véletlen, hogy ő az egyetlen áldozat. A legmélyebben beavatott, aki nem esik a birtoklás hübriszébe, mint az apa. Talán ő tudná a kisfiút is irányítani a helyes úton, de csak a beavatás feladata hárul rá: hogy tudássá formálja az ösztönösen létezőt.


Az Overlook (kilátó) Hotel, amely a világ peremén áll, megfelelő hely a beavatásra. Csakhogy miféle beavatás ez, amelyben Jacknek része lesz a titokzatos 237-es lakosztály fürdőszobájában?

A falak a rothadás zöld színét hordozzák. És a mozgó, élő női test, amely ott vár Jackre, a semmiből, az űrből, a hiányból bukkan elő, amint a mély és alacsony kádból kiemelkedik. Akárha Vénusz születésének tanúi lennénk. Ám itt, a tenger habja és a gyöngyház fényben szikrázó kagylóhéjak helyett a foglalatot a romlott vágyak jelentik. A test egyszerre vonzó és taszító is. A nedves haj, amely formátlan masszaként olvad a mezítelen hátra, hüllőszerűvé torzítja a nyak és a vállak vonalát. A mozdulatok lassúak. De nem a csábítás és a gyönyör pillanatát megakasztó szándéktól vezérelve. Inkább hasonlítanak a kaméleon óvatos mozdulataihoz, amint az áldozatra lesve lépked közelebb és közelebb.

A női test formájának minden animalitása visszatükröződik Jack arcán. Már nem is emberi ez a tekintet, amellyel az előbukkanó testet bámulja. Csak a gátlásoktól mentes, állati ösztönvágy eltorzult kifejezése. Az animális szex kapujában állunk, ahol a szerzés és a pusztítás csaknem azonosat jelent.

Jack mimikája és mozdulatai is lelassulnak, akár a nőé - a vadászó hím és a csábító nőstény gesztusait közvetítve csupán egymás felé. És az érintéssel, amellyel Jack magához öleli a nő testét, átlép a képzelet és a valóság között húzódó, egyre fogyatkozó mezsgyén.

Csak a fürdőszobatükör leplezi le a hüllőnyakú Vénuszt: Jack egy formátlanná oszlott, bomló "női" testet, az anyagtalanná foszló anyagot tartja a kezei közt.


A démonivá váló valóság igazi olvasata csak a tükörben pillantható meg. REDRUM-REDRUM - hajtogatja Danny, miközben már könyörtelenül villan a balta az apja - vagy valaki más? - kezében. Vörös szoba. Ezt is jelenthetnék a szavak. De a kusza betűket, amelyeket a fiú titokzatos és fenyegető üzenetként ír az ajtóra, a tükör a visszájukra fordítja, hogy felfedje az igazi jelentést: GYILKOS.

REDRUMMURDER

Ezek a démonok valóban csak ebből a másik, tükörvilágból nézve értelmezhetőek. "Wendy! I’m home!" - mondja gonoszul Jack, amint feltöri az asszonyt rejtő fürdőszoba ajtaját: "Itthon vagyok, Wendy!" - Itt már minden az enyém, hiszen egymást teremtettük. De te idegen vagy. Az én otthonom már nem a te otthonod többé.

Ez Tükörország üzenete.


A leggyakoribb értelmezések a filmet az őrület kifejlődésének pszichológiailag pontos, nagy művészi invencióval megvalósított ábrázolásaként kezelik. Valamint a szorongató félelelem intenzív jelenléte okán megkísérlik egy műfaji kategóriába beilleszteni a Shining-t, könnyen megfeledkezve attól, hogy az erőszak, a horror, amely mégiscsak - de még mennyire! - jelen van a film képszerkezetében - és micsoda, a szokásostól és a várttól elütő képszerkezet ez, a lassúnak tűnő vágásokkal és a képek precízen kiegyensúlyozott komponáltságával! -, az egyetlen lehetséges foglalata a Gonosznak, amely saját álcázása érdekében többnyire az őrület képében engedi látni magát.


De ki nyitja ki az ajtót?!