... CIKKEK ...

Total Film 1999.

Egy siralomház csodálatos hétköznapjai

Végy egy rész Stephen Kinget, egy rész börtönsztorit a Mestertől és egy rész Frank Darabontot, keverd őket jól össze, majd foglalj helyet a vászon előtt, ahol hamarosan arra leszel figyelmes, hogy mozdulni sem bírsz, mert szíjak rögzítik karjaid, mint a villamosszékben a HALÁLSORON.

Varga Bálint írása

A HALÁL FELÉ VEZETŐ ÚT...

Amikor a kivégzések és a hozzájuk vezető halálos binök még nem tartoztak a nagyüzemi kategóriába az Egyesült Államokban, a siralomházak kicsik voltak, meghittek, mindössze pár cella volt itt, szemben a mostani külön blokkokkal, amelyekben az elítéltek nemritkán 8-10 évet is töltenek, mire végig kell sétálniuk a cellák közt a hosszú folyosón, miközben a többi halálraítélt vagy csendben imádkozik, vagy hangosan bíztatja sorstársát a kitartásra. Ez az a hely, ahol csak megbolondulni lehet. Ez az a hely, ahol az utolsó séta során a börtönőrök így kiáltanak: "Halott ember jön!"

Az 1930-as években nagy divat volt a kivégzősdi Amerikában. A kicsi siralomházakban a folyosó két oldalán álló cellák mégse voltak tömöttek. Páran várták itt az utolsó órát, amikor kiléptek a zöld színűre festett folyosóra, hogy végigsétáljanak a zöld mérföldön. Szó sem volt mérföldről, mindössze pár tíz méterről, de a távolság soknak, nagyon soknak érződött. Itt, a Tennessee Állami Fegyházban várta utolsó óráját John Coffey, a fekete óriás pár társával, néhány börtönOr társaságában. De Coffey különleges tudás, inkább adottság birtokosa volt. Gyógyító erejű volt kezének érintése.

AZ EMBERI LÉLEK FOLYTATÁSOKBAN

Frank Darabont régi ismerőse Stephen Kingnek. Először 1986-ban találkoztak, amikoris Darabont egy három rövidebb filmből álló mozi egyik részét rendezte a Stephen King's Nightshift Collection című moziban. "Azóta ismerem Franket, amióta az első diákfilmjét elkészítette" - idézi fel az első találkozását Darabonttal King. "Meg akarta filmesíteni az egyik novellámat, és azt mondtam, miért ne. A Woman In The Room baromira tetszett. Jópár év telt el, mire újra együtt dolgozhattunk. Amikor elküldte nekem A remény rabjai forgatókönyvét, nagyon lelkes lettem. Iszonyúan jó könyvet írt a kisregényből."

Évek, azaz majdnem egy évtized telt el, amikor Darabont elkészítette első nagyjátékfilmjét, A remény rabjait. Ma már legendaként él az a történet, hogy King különös akciót hirdetett a 90-es évek közepe felé: bárki megvehette novellái és kisregényei forgatókönyv-jogait egy dollárért, ha utána kellő részesedést adott az írónak a profitból. Nem tudni, mi igaz a legendából, de Darabont 1994-ben megcsinálta A remény rabjait. A Tim Robbins és Morgan Freeman főszereplésével forgatott film óriási sikert aratott. Darabontot stúdiók keresték meg a jobbnál jobb ajánlatokkal, de ő nemet mondott. Csak olyan filmet akart csinálni, ami igazán érdekelte.

Két évet kellett várnia az új téma felbukkanásáig. 1996-ban kezdte el ugyanis részletekben publikálni legújabb regényét King The Green Mile címmel. Havonta egy rész jelent meg, s amikor a hatodik rész is a könyvesboltokban volt, King ritka elismerésben részesült: regényének minden kötete ott volt a bestsellerlistákon. Az író 1995-ben kezdett el írni egy regényt egy fekete elítéltről, az ő mágikus képességeiről és a villamosszékről. "Végülis megváltoztattam az alapötletet, és lemondtam a mágikus erőkről. Coffey megmaradt és az ereje, de nem valamiféle varázslói köntösben. Nagyon nehéz volt megírni Coffey történetét. Itt van egy ember a siralomházban, aki lehet, hogy ártatlan, s aki képes segíteni rabtársainak. Ez volt az alapötlet" - mondja King a könyv születéséről. Amikor nekiállt az írásnak, az az ötlete támadt, hogy folytatásokban jelenteti meg a regényt. "Mindig szerettem a folytatásos történeteket. Gyerekkoromban ilyen sztorikon nőttem fel" - folytatja az író. A folytatásokban megjelenő regények nagy géniusza Charles Dickens volt, de az ő korában ez a forma teljesen természetes volt. "Amikor kijött a Halálsoron első kötete, mindenki megütközött. A 20-as évek óta nem jelent meg regény Amerikában ebben a formában. Emlékszem, ott álltam a könyvesboltban, a polcon ott volt az első kötet, és én arra gondoltam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el" - emlékszik King. "Senki nem várt ekkora sikert. Én a legkevésbé. De a sikernek volt egy érdekes és biztos alapeleme. A folytatásokban megjelenő történeteknél értelemszerűen nem lehet előrelapozni és megnézni a sztori végét. Ezt az olyan történetek írója tudja kellőképpen értékelni, amilyen én is vagyok."

Az első kötetek még meg sem jelentek a boltokban, de Darabont tudta, King mire készül. "Telefonon dumáltunk, és Stephen említette, hogy mire készül. Röviden összefoglalta a történetet" - emlékszik a rendező. "Rettenetesen tetszett az ötlet. Bíztattam, hogy írja meg. Stephen nekiállt írni, de nekem is ugyanúgy várnom kellett a folytatásokra, mint mindenki másnak."

Amikor Darabont elolvasta az első részt, azonnal akcióba lendült: "Leraktam a könyvet, és repülőre ültem. Stephen Coloradóban forgatta A ragyogást. A reptéren béreltem egy kocsit, és úgy vezettem fel a hegyekbe, mint Jack Torrance A ragyogásban. Amikor odaértem, így szóltam hozzá: - Én ebből filmet akarok csinálni."

"Nagy rajongója vagyok Stephennek" - folytatja Darabont. "Egészen azóta, amióta gimiben olvastam A ragyogást. Minden egyes könyvét elolvastam. Egészen különleges módon meséli el a történeteit, és egy mélyebb szinten szinte személyesen hozzám szólnak a könyvei. A remény rabjaihoz hasonlóan a Halálsoron is sokkal emberközelibb, abban az értelemben, hogy a fantasztikus vajmi kevés szerepet játszik benne. Ez egy mélyre hatoló, emberi történet." Darabont leült és nyolc hét alatt megírta a Halálsoron forgatókönyvét, pontosan annyi idő alatt, mint A remény rabjait.

"Teljesen véletlen, hogy ismét börtönfilmet csináltam, ismét Kingtől" - mondja Darabont. "Ebbe a könyvbe szerettem bele. Igen, való igaz, hogy ez egy újabb börtönbéli történet, de ebben semmi szándékosság nincsen. Arról van szó, hogy amikor Stephen elmondta nekem a Halálsoron történetét, azonnal megérintett. Coffey kapcsolata a rabtársaival és az őreivel a Halálsoron felkeltette az érdeklődésem. A remény rabjaihoz hasonlóan ez a sztori is felemelő, mert a reményről szól. Olyan témát kerestem, amiben teljes szívemmel hihetek. Ez volt az."

"A remény rabjai optimistább történet, mint ez" - fizi hozzá King. "A Halálsoron sokkal jobban illeszkedik előző könyveim témájához. A Halálsoron arról szól, hogy az emberi lélek még a legembertelenebb körülmények között is képes a túlélésre. És minél keményebbek a körülmények, annál jobban küzd az ember a fennmaradásért."

A RÁCS KÉT OLDALÁN - RABOK ÉS ÔREIK

Darabont és Tom Hanks 1994-ben találkoztak az Oscar-díj kiosztásán. Hanks a Forrest Gump főszerepéért kapott jelölést, míg Darabontot A remény rabjaiért. Hanks kapott Oscart, Darabont nem. Hanks azonban jól emlékszik Darabontra és a filmjére. "Nem hittem a szememnek, amikor megnéztem Frank filmjét. A remény rabjai teljesen magával ragadott. Azt meg végképp nehezen hittem el, hogy ez volt Frank első nagyjátékfilmje. Stephen King és az ő horror-sztorijai, az egy külön világ" - folytatja Hanks. "A Halálsoron szokatlan regény, kilóg King könyvei közül. Hajlamos vagyok arra, hogy nemet mondjak egy forgatókönyvre, ha nem értem, a szereplők miért úgy cselekednek, ahogy. Paul Edgecomb logikája viszont hibátlan. Az az ő dolga, hogy a siralomházban csendet és rendet tartson addig, amíg a rabokat ki nem végzik" - elemzi a szerepét Hanks. "Azon a bizonyos napon oda kell vezetnie a halálraítéltet a villamosszékhez, az ő dolga nem több. De John Coffey nem a szokványos rabok közül való, akik megtöltik a siralomházakat. Annyira megingatja Edgecombot a hitében, hogy kérdéses lesz, el tudja-e végezni a feladatát."

King majdhogynem kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt, mely szerint Hanks elvállalta Edgecomb szerepét. Mintha ő lett volna a fejében, miközben Edgecomb karakterét kitalálta: "Ha van egy színész, aki tökéletes narrátora lehet egy történetemnek, akkor Tom az. Olyan ő, mint egy kedves, öreg kesztyi. Azonnal passzol. Amikor Frank említette, hogy Tom igent mondott, nem akartam elhinni. Túl szép, hogy igaz legyen, mondtam magamnak."

Darabont szokásától eltérően nem egy előre meghatározott színészre írta a szerepet, de Edgecombbal ez másképp volt. "Nem szeretek egy bizonyos színészre írni, mert mi lesz, ha mégse ő játssza? Ennek ellenére nem tudtam Tomot elhessegetni a fejemből. De nemcsak őt, hanem a többi színészt sem, akik azért ott voltak a gondolataim mélyén. Nehéz volt elhinni, hogy pontosan azokkal forgathatok, akikkel elképzeltem" - vallja be a rendező.

Érdekes módon Darabont nem sztárokra gondolt a többi szerepnél. Brutal Howellt David Morse alakítja, aki eddig egy King-produkció részese volt. Az 1995-ben készült Langolierekben ő alakította a pilótát, de a Halálsoron tervéről semmit sem hallott. Aztán Darabont elküldte neki a forgatókönyvet, és Morse azonnal igent mondott.

A megcsömörlött, cinikus börtönigazgató Moores szerepét a Szigorúan bizalmasból ismert James Cromwell alakítja: "Neki az a munkája, hogy a siralomházban irányítja a halálraítéltek életét, vigyáz rájuk. Beleszokik a halál mindennapos voltába, és semmi sem tudja megérinteni. De egy napon a felesége megbetegszik és meghal. Moores története ekkor lesz igazán érdekes."

A cajun (francia ajkú louisianai) Eduard Delacroix története mélységesen tragikus, mondja az őt alakító Michael Jeter: "Del egy aprócska, csendes és ijedt ember. Vajmi kevés köze van ahhoz az énjéhez, aki a rettenetes bint elkövette, amiért halálraítélték. Del annyi év szenvedés és magány után végre talált magának egy társat - egy egeret. Ez végtelenül szomorú." A Jeter alakította Delacroix-t végül kivégzik a villamosszékben, így a színésznek ezt is hitelesen kellett eljátszania. "Hogyan adja fel az ember az életet? Ráadásul egy olyan környezetben, ami nem a kedvességről és a melegségről híres? Még a siralomháztól is fájdalmas dolog búcsút venni, ha ez az utolsó hely a Földön, amit otthonnak nevezhet. Nem volt könnyi a feladat. Végül eszembe jutott egy angol színész, Sir Ralph Richardson. Ha nehéz szerepre készült, ezt szokta mondani: - Mindkét lábamat erősen megvetem a talajon, majd álmodni kezdek."

Percy Witmore-t mindenki utálja, a rabok és az őrök egyaránt. King így jellemezte Percyt: "A az, aki imád állatkertbe járni, de nem azért, hogy az állatokat nézze, hanem azért, hogy kővel megdobálja őket." A Percyt alakító Doug Hutchinson a Ha ölni kell cími John Grisham-adaptációban alakította az egyik rasszista bunkót, aki megerőszakolta Samuel L. Jackson lányát. Most sincs hálásabb szerepe: "Mivel a nagybátyám a kormányzó, azt teszek, amit akarok. És én tényleg azt teszem, amit akarok. Mindenki zsigerig utálja Percyt."

A Holdfényszelencéből ismert Sam Rockwell nem olvasta King regényét, de hamar ráérzett a szociopata Vad Bill jellemére. "Kingnél minden egyfajta mitológia része" - mondja Rockwell. "Olyan vagyok, mint Huckleberry Finn és az ördög, vagy Pán Péter és a Sátán keveréke. Billy egyfelől nagyon játékos, másfelől viszont gonosz és szadisztikus. Utálja az embereket, mindenkit meg akar ölni. Mindenki Vad Billnek hívja, amit ő baromira utál. A Billy, a kölyök szeretne lenni."

Darabont előző filmjéből egyetlen színészt "hozott" magával, Jeffrey DeMunnt, aki ügyészként A remény rabjai elején rács mögé juttatja Tim Robbinst. Most a fegyőrök egyikét alakítja, akik különleges kapcsolatot alakítanak ki Coffey-val. "A Halálsoron is olyan kivétel King pályáján, mint A remény rabjai. Azt hiszem, King melegszívű ember, még akkoris, ha ezt a könyvei nagy része alapján furcsa elhinni róla. Szellemek, vámpírok, gyilkos kutyák, zombik, idegenek - minden megvan nála, de King nem gonosz, pedig sokan csak ezt a rétegét értik filmjeinek. Az emberiesség és a túlélésért folytatott harc miatt mondom róla, hogy melegszívű ember."

Míg ezek a színészek adottak voltak, addig óriási fejtörést okozott, hogy ki alakítsa a főszereplő John Coffey-t. Darabontnak még ötlete sem volt, hogy kire bízza a két méter tíz centis, másfél mázsás óriás szerepét. Jobb híján a fél NBA-vel próbafelvételeket készített szerte az országban. Végül Los Angelesben megtalálta Michael Clarke Duncant, aki 1996-ban kilépett Chicagóban biztonsági őr egyenruhájából, s LA-be költözött, hogy színész legyen. Nem kellett sokáig várni. Először az Armageddonban kapott nagyobb szerepet. "Baromi szerencsés fickó vagyok. Hihetetlen az egész" - lelkendezik Duncan. "Az Armageddonban Bruce Willis, Billy Bob Thornton, Ben Affleck és Steve Buscemi partnere lehettem, most meg Tom Hanksszel és David Morse-szal játszhatok. Az Armageddon forgatásán senki nem tudta, ki a fene vagyok. Én voltam a nyeretlen kétéves. A zöldfülű."

Aztán eljutott hozzá a Halálsoron könyve, és elhatározta, mindenáron megszerzi Coffey szerepét: "Általában nagydarab muszkliagyú alakokat játszottam, főleg testőröket. És akkor itt volt ez a szerep, ami nagyon mélyen megérintett. John Coffey egy drabális méreti angyal annak ellenére, hogy két kislány meggyilkolásáért ítélték el. Az külön kérdés persze, hogy valóban bűnös-e. Coffey mindent egyszerien lát: jó vagy rossz. Számára nincs középút. És ráadásul mindenkiben meglátja a jót és a rosszat egy szempillantás alatt. Ilyen képességgel az embernek különleges világlátása lesz" - mondja Duncan, aki valóban kezdOnek számított a többi színész mellett, de nem lett baj, mert Hanks melléállt. "Az egyik jelenetben Tomnak sírnia kellett. Ott álltam és csak azt láttam, hogy az kétszeres Oscar-díjas színész csak azért sír, hogy az én jelenetem jobb legyen. Használhatta voln a dublőrét, de nem tette. Fontos volt neki a film. Hallottam, amint számtalanszor megkérdezte Franktől, hogy van-e még rá szükség. Csak akkor ment el a helyszínről, ha tényleg nem tudott már mit csinálni."

Darabont rendezői módszere méltán ragadta meg Dunca figyelmét, aki a tucatfilmekben ahhoz se szokhatott hozzá, hogy emberként kezeljék, nemhogy színészként. "Nem üvöltött, nem kiabált, nem hisztizett" - emlékszik Duncan. "Ehelyett odaült mellém, és megkérdezte, hogy' érzem magam. Olyan melegség árad belőle, ami nagyon ritka. Színészként kezel, és kihozza belőlem azt is, amiről azt hittem, nem vagyok rá képes."

A BÖRTÖNÉPÍTÉS FORTÉLYAI

Darabont a forgatókönyv elkészülte után tanácskozni kezdett Terence Marsh látványtervezővel, aki A remény rabjainak cellasorát és börtönbelsőjét is megalkotta. Amíg A remény rabjaiban egy kétszáz cellából álló épületszárnyat kellett Marshnak megterveznie, addig a Halálsoron siralomháza mindössze 8 cellából állt.

Marsh elkészítette a terveket, majd nekilátott a munkának. A Warner Bros. hollywoodi stúdiójában aprólékos munkával felépítette a mindössze 75 négyzetméter alapterületi díszletet. Minden csavart, zárat, lakatot, drótot megtervezett és elkészíttetett. "Frank és én mintha a börtönfilmekre specializálódnánk" - emlékszik nevetve Marsh. "Itt az volt a lényeg, hogy egy zárt és szűk környezetet megteremtsünk. Nyolc cella - és gyakorlatilag ennyi. Szemben A remény rabjai tágas börtönudvarával, ahol volt tér."

"Terence egészen őrületes munkát végzett. A film minden egyes apró tárgyát ő tervezte meg, mindent" - idézi fel az sziszifuszi munkát Darabont. "Amikor Stephen King eljött a forgatásra és bement a díszletbe, azt mondta, olyan mintha szabadon engedték volna a saját fejében, mintha egy sétát tehetett volna a saját képzeletében."

A belső felvételekre megvolt a díszlet a stúdióban, de a külsők még hiányoztak. Darabont és a látványtervező Marsh első útja a Tennessee Állami Fegyházba vezetett, amelyet még A remény rabjaihoz néztek ki. Akkor inkább a gótikus kinézeti Ohio állambeli mansfieldi fegyházat választották. A mára már bezárt Tennessee Állami Fegyház végülis tökéletes helyszínnek bizonyult, de atmoszférakeresés céljából Darabont és Marsh számos déli börtönt is felkeresett, amelyekben volt siralomház. Egy minden tekintetben egyedülálló, ugyanakkor hiteles kivégzőhelységet akartak találni. "A Halálsoron sokkal titokzatosabb, misztikusabb film, mint A remény rabjai. Ez nagyon sok lehetOséget adott nekünk a díszlet szempontjából" - magyarázza Marsh. Ezért építettek a kivégzőhelységbe csúcsos, templomokra jellemzO ablakokat. És akkor még ott volt a villamosszék problémája is. Mivel a film 1935-ben játszódik, kevés korabeli villamosszéket lehet találni - szerencsére. Marsh pár napot töltött a hírhedt Sing Singben, és számos déli állam régi börtönében. Végül három különbözO széket építettek. A mahagóni testi, rézhuzalokkal felszerelt szék ijesztően hasonlít a kor igazi kivégzOeszközére, bár pontosan ilyen szék nem létezett. Marsh és társai King könyvbéli leírása alapján a létezO legautentikusabb széket akarták megalkotni, olyat, amely egyszerre hű King elképzeléséhez és a valóságos székekhez. A 17 perces nagyjelenet során mindenkinek alkalma nyílik arra, hogy alaposan szemügyre vegye a villamosszéket.

CSAK TÉNYSZERŰEN

Darabont a Halálsoronnal nem akart állást foglalni sem a halálbüntetés mellett, sem ellene. "Ez a film a valaha készült leghosszabb Alkonyzóna" - nevet a rendező. "Nem az én feladatom, hogy elítéljem a halálbüntetést. Ez a néző feladata. Én csak annyit tehetek, hogy bemutatom a filmben meglehetősen valósághűen, milyen az, ha valakit kivégeznek. Én csak kérdéseket akarok feltenni, amelyeken érdemes a nézőknek elgondolkozni."

A HALÁLSORON APRÓBB SZIKRÁI

A Tennessee Állami Fegyház, amikor még miködött, sok hírességnek adott meleg és szerető otthont. Itt töltötte büntetését a Martin Luther King, Jr. meggyilkolásáért elítélt James Earl Ray a fegyintézet 1993-as bezárásáig. Azóta az üresen álló épületet a filmesek vették birtokukba. Itt készült az Against The Wall című film, melynek kedvéért az épület falait vörösre festették, de Bruce Beresford is itt forgatta Sharon Stone-nal a Last Dance-et.

John Coffey a regényben két méter 10 centi magas és 150 kiló. Michael Clarke Duncan súlya pont megfelelt, de "csak" 195 centi magas volt. A rendező annak ellenére, hogy Duncan toronymagas volt, speciális kamerabeállításokkal még magasabbá tette.

A regény 1932-ben játszódik, de Darabont megváltoztatta az időpontot 1935-re. "A film egyik jelenetében egy filmrészletet látunk. Én a Top Hat cími filmből akartam egy részletet bejátszani, az pedig 1935-ben készült" - mondta a rendező.

A nagy gazdasági válság korában egyetlen amerikai börtönben sem volt az őröknek egyenruhájuk a Sing Sing kivételével. Az őrök vagy öltönyt viseltek, vagy vászonnadrágot és világos inget. A filmbéli egyenruhák tehát teljes kitalációk, a kösztümtervező állította össze korabeli egyenruhák elemeiből.

Azért, hogy a filmet még autentikusabbá tegyék, külön dialektus tanácsadót vontak be a film elkészítésébe, ugyanis a louisianai tájszólás nagyon különbözik Amerika többi részének tájszólásától a francia és spanyol ősök miatt. Jessica Drake volt a tanácsadó, aki egyszer már dolgozott Tom Hanksszel a Forrest Gumpon. Forrest - illetve Hanks - neki köszönhette fülsértő alabamai akcentusát.

A veterán James Cromwell szintén vállalt egyszer dialektus tanácsadást. Az ausztrál Russel Crowe-nak tanította meg a Szigorúan bizalmasban az 50-es Los Angeles-i tájszólását. Moorse szerepében neki is meg kellett tanulnia a kor és a hely kiejtését. A színész többek között William Faulknernek az irodalmi Nobel-díj átvetelekor mondott beszédéből vett kiejtési mintákat.

A filmbéli kivégzési jelenetek olyan újszeriek, egyediek és izgalmasak voltak, hogy Steven Spielberg is eljött megnézni, hogy' csinálják Darabonték azt, amiről pletykák keringtek.