... CIKKEK ...

Népszabadság 2005. október 10.

Steve, a vízvezeték-szerelő
Stephen King: Az írásról

A jelentős írók, ha magáról az írásról akarnak beszélni, nem önmagukkal szoktak példálózni. Mestereikről írnak: Bulgakov Moliére-ről, Borges Cervantesről, Nabokov Gogolról. Vagy ha nem jut eszükbe jobb, fogják magukat és lemásolnak egy regényt. Szó szerint, mint Esterházy Ottlik regényét vagy mint Borges egyik hőse a Don Quijotét, mintha a nagy művekkel nem lehetne mit kezdeni, csak megismételni.

De amikor az író narcisztikusan nézegeti magát a tükörben, az nem túl rokonszenves. Amikor könyvet - sőt tankönyvet - ír az írásról, és közben saját magát állítja példának elénk. Ezt teszi az egyébként jó humorú, emberileg szimpatikus Stephen King az írásról szóló, Bihari György jó fordításában közreadott új könyvében.

Onnan, a tengerentúlról nézve ez egyébként teljesen rendben van. Ott ugyanis szoktak tankönyveket írni arról, hogy hogyan kell írni, sőt tanítják, egyetemi kurzusokat lehet belőle felvenni. Abból indulnak ki, hogy a művészet tanítható. King is így gondolja: az írás és a vízvezetékszerelés között nincs nagy különbség, szakma ez is, az is, tessék megtanulni. De azért e szerző is kételkedik abban, hogy ez valóban így lenne. Shakespeare szerinte sem csak mesterember.

King emberi útkeresései - mert írásról szóló könyve tele van önéletrajzi elemmel - izgalmasabbak, mint tanításai. Tanításai elsajátításának egyrészt nyelvi akadályai vannak: nem ugyanazok a dolgok zavaróak egy magyar és egy angol szövegben (bár a határozószók és szenvedő szerkezetek irtásában egyetérthetünk). Másrészt folyamatosan egy olyan amerikai irodalomból veszi a referenciáit, amely nem sokat mond errefelé. Harmadrészt mert az egyetlen lehetséges szemléletmód, amelyet tanít, a realizmus. Mintha más nem is létezne. Negyedrészt mintha az egyetlen lehetséges mondatszerkesztés olyan lenne, amilyet ő művel. Ha komolyan vennénk Kinget, akkor nemcsak a klaszszikus irodalom nagy részét kellene kidobni, hanem egy sereg kortárs költőt és írót is.

Mégis van valami szimpatikus abban, ahogy King az íráshoz viszonyul: amerikaiakra oly jellemző lelkesedése, írás iránti rajongása, közvetlen egyszerűsége, olykor bámulatosan együgyű, de jó szándékú megjegyzései. Bár önéletrajza ott ér véget, amikor első regényét négyszázezer dollárért eladta, én mégis elhiszem: Stephen King szeret írni. Mások írásra való buzdítása kifejezetten vonzó. Kinggel együtt haladva jó megfeledkezni az irodalom súlyos, nagy (európai) terheiről és arról, hogy a kiválasztottak panteonjába nekünk nincs belépésünk.

Egyébként a történetmeséléshez, figura- és dialógusépítéshez frappáns ötletei és időnként remek hasonlatai vannak. Amikor azt mondja, "írj, amiről akarsz", látszólag ostobaságot mond. Aki írni akar, az úgyis írni fog. Ennyi. És ezt ő is tudja. Mint ahogy állítólag egyszer egy író egy ilyen amerikai írókurzuson azt kérdezte a diákjaitól: "Maguk írók akarnak lenni?" Miután az osztály nyilván azt válaszolta, hogy igen, a tanár úr közölte: "Akkor menjenek haza és írjanak." Egyébként ez az amerikai író európai volt és Nabokovnak hívták.

King könyvében nincs semmiféle függönyfellebbentés vagy műhelytitokba való bepillantás, ahogy a kiadó szeretné eladni az egyébként szürke papírra és meglehetősen gondatlanul kiadott puha fedelű újabb King-művet. A Szerkesztők és szerzők kézikönyvében egy sereg hasonló jó tanács van, igaz, kevesebb humorral és életanyaggal tálalva. De az opus hasznos lehet az amerikai diákoknak és kezdő íróknak, hiszen például a megfelelő irodalmi ügynök megtalálására sok oldalt szán. Errefelé szerintem ez is máshogy van. A szerzőnek azonban legalább azt a tanácsát fogadjuk meg, amikor így ír: "Meglehetősen gyakori, hogy a rossz könyvekből többet lehet okulni, mint a jókból." Ennek szellemében olvassuk el Az írásról című könyvet. (Európa, 288 oldal, 1700 forint)

Tompa Andrea