... CIKKEK ...

Könyvjelző 2005. december

A minimál-mondat poétikája

"Élete traumája a siker traumája, hogy a kánon kapuja bezárult előtte..."

Ez a könyv ritka finomság, még akkor is, ha Stephen King nem egy Quintilianus. Lehetne még sorolni az idevágó neveket, hogy ki nem még, de King is az egyszerű mondatokat kedveli. És az egyszerű gondolatokat. Egyszerűen elmondja, mit is gondol az írásról, és nem leplezi, hogy a tárgy alatt mindenekelőtt önmagát, a saját írás(módj)át érti. Innen sejthető, hogy kinek címzi az üzenetet: a rajongóinak. Hiszen ki is olvashatna lelkesen egy olyan könyvet, melynek a fedlapján ez áll: Stephen King, alatta pedig: Az írásról? (Ez a sorrend - kívül is, belül is.) Mert egy ilyen munka címzettje csakis olyasvalaki lehet, aki vagy Kingre kíváncsi, vagy az írás elmélete és gyakorlata iránt érdeklődik. Az előbbiek nyilván lényegesen többen vannak, és ez ki is jelöli az arányokat: vagyis a könyv kevésbé "how-to", mint inkább "who am I".

A mű jelentősebb részéből az írót ismerhetjük meg - és ez egy nagyon tanulságos autobiográfia. Pontosan kiderül belőle, hogy King mit is tesz, amikor irodalmat alkot. Kedvelt regényparaméterei ez esetben is működnek. A lényeg a történet; ennek mennie kell, ahogyan az élet is halad a maga medrében; nincs előre kimódolt cselekményváz, és főként nincs reflexív lelkizés. Ettől olyan tiszta. Tiszta románc.

A szegénylegény elindul a semmiből, a nyomorból, megszenvedi a maga stációit, aljamunkát végez, mocskos szállodai lepedőket mos, nincs pénze a gyermekét orvoshoz vinni, amikor az beteg, és a gyógyszer is elérhetetlenül drága stb. Ám azután ugyanez a szegénylegény elnyeri jutalmát: King a Carrie paperback eladásával megindul a gazdagság és siker útján. És ha már megvan a vagyon, jár hozzá kísértés is: alkoholista lesz, narkós, de a gondviselés nem hagyja, hogy elveszítse a családját, hogy belehaljon. Megtisztul, mert van hozzá ereje.

És az mindegy is, hogy mennyi ebből a tény-igaz, és mennyi a hangzatos élet-mese, mert ez egy regény: King életének regénye, és ő ügyes író, nem hagyja szétfutni a szálakat (az elbeszélő mindentudása az "én" regényét is egyben tartja). Éppúgy tárgyilagos a nyomor érzékeltetésekor, mikor a saját viszontagságos és apátlan gyermekkorát eleveníti fel, mint amikor felnőttkora első komoly sikere után anyja agóniájának nyomorát tárja elénk. A film forog, a képek működnek, nincs pihenő. Még akkor sincs, amikor az alkoholizmusát és drogfüggését, a széthullását, majd az ébredését taglalja. Akkor se, amikor a balesetét (1999-ben majd' minden porcikáját ronggyá töri egy kék Dodge furgon). A történet éppoly szabályosan halad, amilyen szabályosan King ballagott azon a napon: menetiránnyal szemben, a főút menti padkán, az erdőszélen, hazafelé. Itt nincs hiba - pátosz, nosztalgia, apológia. El kell olvasni, mert érdekes; mert King egy érdekes ember érdekes élettel, amelyet érdekesen el tud mesélni. Ehhez van tehetsége. Apróbb baleset csak ezután jön: az elmélet, "Az írásról". Ám ha az ember túlteszi magát azon, hogy King nem egy Quintilianus, akkor ebből a részből is kedvére okosodhat.

Kezdjük azzal, hogy Stephen King nem is egy Thomas Pynchon, és nem is egy Raymond Carver. Se nem posztmodern, se nem minimalista, még akkor se, ha mindkét címke érvényes rá is valamelyest. Azonban nem "minőségi" focit játszik; nincs benne a válogatottban. Élete traumája a siker traumája. Hogy a kánon kapuja bezárult előtte, mert ami sikeres, az könnyű, és ami könnyű, az értéktelen. ("...sok évet - azt hiszem, túlságosan is sokat - töltöttem azzal, hogy szégyelltem azt, amit írtam [...] ha az ember ír [...] mindig akad valaki, aki szeretné, ha szarul érezné magát emiatt" - 48. old.)

Hiába a számtalan olvasó, és hiába kapja meg akár a National Book Foundation életműdíját (2003), mindig akad egy kritikus, olykor nem kisebb véleményformáló, mint a YALE professzora, Harold Bloom, aki mindezt kikéri magának az irodalom nevében (és - Bloom - meg is nevezi Thomas Pynchon, Philip Roth, Cormac McCarthy és Don DeLillo személyében a négy, egyedül díjra érdemes amerikai írót; vagyis King - számára - nem focizik).

"Ha ti így, én is így" alapon ezért szerzőnk a populáris irodalom alkotáselméletére tesz kísérletet. A megmondóemberek jelentőségét kétségbe vonja, és így előtérbe hozza saját kompetenciáját: "Grisham, Clancy, Crichton és én egyebek között azért kapjuk ezeket a tetemes összegeket, mert szokatlanul sok könyvünk fogy szokatlanul nagy példányszámban [...] a könyvek vásárlóit nem érdeklik a regény irodalmi érdemei..." (158. old.) Azt írja más helyütt: "Úgy sejtem, hogy ami nálam működött, az ugyanúgy működik önöknél is." (165. old.) Mivel azonban ezt a feltevést nyilvánvalóan nem értheti az "élet"-re, hiába, hogy e téma a könyv nagyobbik felét tölti ki, meg kell hát vizsgálnunk az "irodalmi" megállapításokat, vagyis a szerző prózapoétikáját. És rögtön látszik, hogy ez nem más, mint a minimál-mondat poétikája. Mert miket is vár el King a mondattól? Legyen rövid. Ne passzív, mindig cselekvő legyen az állítmány. Kerüljük a határozót. Kerüljük az archaizmusokat, a neologizmusokat, az eufemizmusokat; mindig mondjuk ki érthetően, mi van, mit akarunk. A szöveg szintjén: legyen sok bekezdés, és azok is rövidek. Aztán pedig ne a kész cselekményszerkezetet töltsük fel történésekkel, hanem a történet alakítsa ki a témát. Az elbeszélésnél törekedjünk a tisztaságra, az érthető hasonlatokra és metaforákra, a párbeszédeknél az egyszerűségre, az őszinteségre, és csak azt használjuk: mondta ez vagy az - ne cifrázzuk.

Vagyis teremtsük meg a lehető legátlátszóbb nyelvet, hogy ezen a transzparens közegen áttetszve ragadhassa magával olvasóját a történet; tudja azt megélni, ne zavarja a mondat, a betű. Vagyis, a nyelv szinte ne is legyen. Valószínűleg ezért nem olyan ember King, aki ezen a minimál-állásponton túl is figyelmez a részletekre. Ezért szinonim számára a grammatika és a retorika fogalma, és ezért beszél - a retorikát érintve - lényegében csak az elocutióról (a szavak helyes megválasztásáról), és hagyja figyelmen kívül a beszéd részeinek rendjét (a dispositiót). És semmi inventio. Meg a többi. (Meg ilyen kategóriákat persze ő még csak nem is használ - ösztön van, ráérzés, ilyenek.) Ha belemenne, ha szaporítaná a szót, szaporítaná talán a hibákat is, ámde a lényeget elmondta - és tényleg! -; márpedig ő nem az a túlbeszélős típus. Az alakzatokat és trópusokat a maga egyszerűségével letudja, és ennyi. Nagyobb hangsúlyt fordít inkább (az önéletíró félmosolyával) a külső körülményekre; vagyis arra, amit "irodalmi államként" szokás emlegetni - a kiadók és ügynökök, a jogdíjak és kiadások, a terjesztők és boltok, egyetemek és klubok világára, valamint a dolgozószoba és az alkotás külsőségeinek világára. Ám ezeken a szöveghelyeken aztán már végképp nem rejtegetheti tovább sértődöttségét: "...az irodalmi kritikák jelentős része pusztán arra szolgál, hogy megszilárdítsa a kasztrendszert, amely éppen olyan idős, mint az azt tápláló sznobizmus." (140-141. old.)

Ennek a Kingnek a modora - amely a munka kényszeres megszervezésétől és megszentelésétől kezdve minden területen megnyilvánul -, valamint a sértődöttsége a népszerű, ámde kisebbségi komplexusos szerzők modora és sértődöttsége. Ezt én már nem tudom szeretni, még ha a fel-felbukkanó életrajzi szál rá is bír a továbbolvasásra. Kinget ezért inkább lehet sajnálni, mint becsülni. Attól azonban még tanulságos.

És noha e könyv főként a tanulságai miatt ritka finomság, azért én Kinget inkább az olyan műveiért szeretem, mint pl. A Setét Torony hatkötetes regényfolyama, melynek az utolsó része (Susannah dala) a közelmúltban jelent meg. Mert bár Stephen King nem fog soha olyan szédítő világregényt alkotni, mint a Gravity's Rainbow (Pynchon), és olyan szívfájdítóan tömör novellákkal sem rendít meg, mint amilyenek Carver történetei; az is biztos, hogy A Setét Toronyhoz hasonló dark fantasyt sem képes rajta kívül más létrehozni. Vagyis: habár King elméleti megállapításaiban nem mutatkozik igazán képzett filosznak, legsikerültebb fikcióira mindenképp érvényes az, amit a rémtörténet műfajának egyik első teoretikusa, Anna Letitia Aikin már 1773-ban megfogalmazott: "Szenvedély és szeszély együtt a végletekig magasztosítják fel a lelket, és a rettegés kínja elvész az ámulatban. Ennélfogva minél vadabbak, szeszélyesebbek és különösebbek a borzalom színterének körülményei, annál nagyobb örömet lelünk bennük..." (Az örömről, mely a rettegés tárgyából fakad - saját fordítás; S. B.)

Sárközy Bence