... CIKKEK ...

FilmVilág 1991. október

Stephen King, a rémkirály
Az álom napja

Hol lapulnak a szörnyek? Ahogy minden gyerek és minden romantikus hiszi, az éjszakában?

Az első rémregényekben onnan bújnak elő. A romantika büszke volt arra, hogy meg merte mutatni az emberi lét sötét oldalát. Pedig nem felfedezett, hanem éppenséggel eltakart olyasvalamit, amit ráadásul már évezredekkel korábban sikerrel elfedtek. A népi képzelet ősidők óta megfékezte a rémületet, amikor a testetlen szorongásnak rémpofát és torz testet kölcsönzött. A romantika beemelve a "magas művészetbe" a balladákban, mesékben testetöltött félszet csak az ősrégi gyógymódot elevenítette föl. A megszemélyesített és az éjszaka rezervátumában letelepített szörnyek ellen könnyebb védekezni. A "siralomtudatlan" klasszicizmus fehér éjszakái után, a romantika éjjele borzalommal teljes, de a nappala legalább biztos menedék. Aki éjfélkor a faluvégi temetőbe merészkedik, teliholdkor (midőn az elkárhozott lélek farkasemberré változik s a vámpír kikel koporsójából) erdőkben vagy elhagyatott kastélyokban bolyong, magának keresi a bajt.

A huszadik századi rémisméhez képest a romantikus rémregény ártatlan vidámparki szórakozás. Freud óta nappalunk az "álom napja". Hogy "mi álmok jőnek a halálban" vagy az éjszakában, nappali életünk szabja meg. A lélek geográfusai megmutatták, nincsenek boszorkányhegyek és föld alatti manóbirodalmak, csak mi vagyunk. És rémálmaink. Éjszakáinkban lidérces nappalaink kísértenek.

Stephen King legjobb könyvei nappali rémregények. Horrorja Freud utáni horror, melyben a rémálom már nem a természetfölötti inváziója, hanem az evilági harcokban megnyomorodott lélek seblázas látomása. Ettől, s nem a jelenkori történettől lesz modern a King-féle horror, ezért lehet ma ő a Rémkirály. Paradox: a regényeiből készült filmek nyomán semmiképpen sem nevezhető annak. A ragyogást kivéve, a King-adaptációk még csak ki sem emelkednek a horrorfilmek átlagából. Pedig a regények filmrefordításában olyan profi borzongatók vettek részt, mint Brian de Palma, George A. Romero, David Cronenberg vagy John Carpenter. King maga is elégedetlen azzal, ahogy könyveit filmre viszik. Mindazonáltal újra és újra átengedi regényeit Hollywoodnak, forgatókönyvíróként nemegyszer önkezével vetve véget eredetiségének. Hiába, Amerika "leggyakrabban filmre vitt írójának" lenni, ez nyilván nemcsak a pénztárcát, hanem a mellett is dagasztja (igaz, a dicsőséget némileg csorbítja, hogy King a szerény tálentumú hajdani westernszerzővel, Zane Grey-jel osztozik az első helyen). Nem túl nehéz megfejteni, miért készülnek King újszerű rémregényeiből ódivatú szörnyűségek: a filmrendező képtelen utánozni Kinget abban, hogy szörnyeit és áldozatait (ami többnyire egybeesik) belülről, lassan hömpölygő tudatfolyam segítségével ábrázolja, nem tudja felidézni a nappalból a rémálomba vezető utat, ugyanakkor könnyűszerrel és látványosan képes reprodukálni azt, amit a beteg lélek kiizzadt magából: a szörnyeket, a véres látomásokat és rémtetteket. Az adaptáció ilyenformán nem egyszerűen kilúgozza a King-regényt, hanem visszavezeti a romantikus rémregény otthonosan ismerős éjszakájába, vagyis visszaveszi azt a felelősséget, amellyel a modern lélekismeret megajándékozott bennünket.

King hovatovább Balzac-i termékenységű íróvá lesz, hasonlít hozzá még abban is, hogy régit és újat, jót és rosszat egyazon lendülettel alkot, az egész oeuvre pedáns ismertetése már csak ezért is félrevezető volna. Pontosabb három sorsot, három rémálmot felidézni belőle.

A halál hintája

Arnie Cunningham, a Christine főhőse látszólag a mielőbbi gyors és fájdalommentes felnőttéválásról álmodik. 17 éves pattanásos kamasz, amolyan örökvesztes fajta, akibe mindenki belerúghat. "Kívülrekedt a sportos srácok körén, mert rémesen cingár volt... nem vették be az okospalacsinták sem (akik persze maguk is eléggé kirekesztettnek számítottak Libertyville-ben, ebben a kis mezővárosban), mivel nem volt semmilyen extra hobbija. Pedig okos srác volt... Nem rúgott labdába a narkósok között, mert nem élt semmiféle droggal. Számításba sem jöhetett a szöges farmeros Lucky Strike-vagányok körében, mert nem piáit, és sírva fakadt, ha keményebben pofán találták vágni... És igen, a lányok is semmibe vették." Úgy látszott, örökre kívülálló marad, de akkor "meglátta Christine-t - meglátta és azon nyomban beleszeretett... beleszeretett, beleszédült, belehabarodott. Mókás is lett volna a dolog, ha nem olyan rohadtul szomorú... Vicces lett volna, ha nem olyan komisz." Merthogy Christine nem "édes tizenhatéves", hanem egy 58-as évjáratú tűzvörös Plymouth Fury. Azazhogy annak csak időrágta, rozsdamarta roncsa. Ha nem is az igazi, azért ez a "szerelem" is valami: Arnie helyrepofozza Christine-t, Christine helyrepofozza Arnie-t. Elmúlnak a pattanásai, lekerül orráról az idétlen szemüveg, magabiztosabb lesz, olyannyira, hogy még nőt is szerez, rögtön az iskola új bombázóját. Még jócskán a józan ész határain belül járunk, erkölcsnemesítő cserkésztörténet ez munka és szenvedély vigasztaló hatalmáról. Hanem a horror attól horror, hogy benne a metaforák valósággá válnak. El lehet hagyni az idézőjelet: Arnie valóban beleszeret a kocsijába, Christine pedig viszontszereti. Ez a Plymouth nem olyan, mint egy nő, hanem valóban az, mégpedig őrülten féltékény nőstény. Aki, ha elűzni nem tudja, megöli riválisait. Christine ámokfutó: miután elpusztította előző tulajdonosának kislányát és feleségét, újjáéledve előbb Arnie gonosz osztálytársait gyilkolja halomra, majd azokra kezd el vadászni, akikkel Arnie szeretetét kénytelen megosztani. Mindez eléggé rémes (a regényben még sokkal látványosabban, mint a filmen), de első látásra nem sok értelme van. Gondolhatunk ugyan arra, hogy a túlgépesített civilizáció szimbólumával van dolgunk, de nem érdemes. Az, hogy az autók felfalják az embereket, közhely, amit már negyedszázaddal ezelőtt is grand guignol-szerűen kellett Godard-nak a Weekendben eltúloznia, hogy láttára el ne ásítsuk magunkat. (Stephen King egyébként jónak látta megírni és megrendezni ezt a közhelyet a Teherautókban illetve a belőle forgatott Maximális túlhajtásban, ahol is egy földközelben elhúzó üstököstől bepörögve a gépek - kamionok, repülők, fűnyírók, tivolik, elektromos kések, üdítőautomaták, miegyebek - rátámadnak a gyanútlan emberiségre.) A Christine a felszíni hasonlóság ellenére nem a technikai civilizáció kritikája, hanem a rock and roll-nemzedéknek a horror segítségével elmélyített lélekrajza. Az American Graffitti sötét fonákja. Amit ott tündérmeseként beszélnek el, itt rémtörténetként látjuk viszont. A Christine horrorja nem kritikája Lucas idilljének, hanem folytatása: King nem vonja kétségbe, hogy a lányok, a járgányok és a rock and roll bűvöletében boldogan el lehetett veszni, csak épp e mézédes bódulat mélyén a halált pillantja meg. Azokban a cápauszonyos Cadillac-ekben, Chevy-kben, Mercury-kban, melyek korába Christine visszarepíti Arnie-t, szünet nélkül harsogott a Rock Around the Clock, a Roll Over Beethoven, a Peggy Sue, a Wop-Bop-A-Lou-Bop-A-Lop-Bam-Boom; a rock and roll pedig a robbanómotorok ritmusára lüktetett. A dalok jó-része szerelmi vallomás volt a négy kerékhez. A legteljesebb testi beteljesülés volt ez. A sebességláz forrasztott egybe zenét, lóerőt és lovast. Az erő, a dac, a lendület röppályája végén azonban ott várakozott a halál. A kitörés erejéhez nem társult a megérkezni tudás; az igazi rocker nem fékezhet soha. Ezért lehet (minden bizarrsága ellenére hitelesen) Christine a halál hintája... zombi-sofőr-rel... kriptaszaggal. A rockkorszak bál-ványának halála is rocker-halál: James Deant 49-es Mercury-jában éri a vég. Arnie is Christinnel együtt pusztul el. 17 évesen.

Legtitkosabb vágya most teljesül. Korai halál, Liebestod, a felnőttéválás undora. King horror-átiratában a rock and roll megzenésített Sturm und Drang; a halálos gyengeség forradalma.

A Christine vérbeli amerikai horror, ember és autó szimbiózisa sehol másutt nem jutott ilyen transzcendens fokra, ugyanez a történet bárhol máshol erőltetett képzelgésnek hatna. Kingnek nem kell stilizálnia, mesebeli díszleteket építenie rémtörténete köré, a legvalóságosabb amerikai mindennapok túlrajzolásával tud eljutni a hideglelős fantasztikumhoz.

A szadista Múzsa

A Tortúra is tőrőlmetszett amerikai rémálom. Ha a Christine az autómániában lappangó őrület regénye, a Tortúra a füzetes regényekben, a szappanoperákban megbúvó tébolyult szellemet engedi szabadjára. A szappanopera éppoly kevéssé ürügy, mint a Christine-ben az autó mítosza, a Tortúra lidércnyomása mindvégig ebben az üres szappanbuborékban tükröződik.

A történetből ez alkalommal teljesen hiányoznak a természetfölötti mozzanatok, vér is kevesebb ömlik, ettől azonban a regény nem lesz kevésbé hátborzongató. Sőt! Ahogy a legjegesebb Hitchcock-filmek, King thrillere is azzal kelti a legnagyobb riadalmat, hogy nézőire a szerepeket fordítva osztja: "Te is lehetsz gyilkos!" - mondja Hitchcock. "Te is lehetsz őrült!" - mondja King. Füzetes regényeket falsz? Naphosszat a szappanoperákat lesed? Gyerekkorodban folyton a Rakétaember vetítésein lógtál? Magadra maradtál, mint Annie Wilkes, a Tortúra hősnője? Jobb, ha nem olvasod el ezt a könyvet. Annie Wilkes egy csúf téli napon, hazafelé hajtva a hóviharban, az I 70-es út mellett (Szikláshegység, Colorado) összetört autójában rátalál a súlyosan sebesült Paul Sheldon-ra, kedvenc románca, a Tortúra Virgo-könyvek szerzőjére. Elviszi a férfit magányosan álló házába, és bevetve minden ápolónői tudományát, visszahozza őt az életbe. Vagyis inkább a "tortúrába". Mert amikor megtudja, hogy Sheldon legújabb regénye végén sírba vitte Tortúra Virgót, elborítja a gyűlölet, gyilkos bosszút fogad legkedvesebb írója ellen. E gyűlöletáradat elől nincs menekvés, legfeljebb haladék, Sheldonnak új regényt kell írnia, melyben visszaadja Tortúrát az életnek és első számú rajongójának. A regény elkészül. Miképpen Sheldon menekülési terve is. Ha túl akarja élni ezt a lidércnyomást, meg kell ölnie leghűségesebb olvasóját.

Valóban ilyen veszedelmes a szappanopera-szellem? Zárjuk el a tévét? Szaggassuk apró darabokra a füzetes szerelmi regényeket? Nem ártana. De nem sokra mennénk vele, a bennük lakozó szellem előbb-utóbb új testbe költözne.

A Tortúra rémtetteiért a Tisztaság szörnye felelős. King nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy azt mondhassuk: a Sárkányasszony gyilkos tisztaságmániája annak következménye, hogy piszokul bántak vele; Annie ok nélkül mániás. Már 11 évesen rágyújtja a házat a szomszéd gyerekekre. Szó sincs brutális apáról (mint A ragyogásban), vagy vallási tébolyult anyáról (Carrie), csak olyan ártatlan szórakozásokról, mint a Rakétaember, a Flash Gordon vagy az Álarcos Bosszúálló. Nem gondolhatunk mást, mint hogy Annie mégiscsak innen, a szombati mozimatinék ártatlan lelkigyakorlatából vette a frappáns ötletet. Nyilván nem arra volt kíváncsi, hogy a nyavalyás Krenmitz-kölkök ki tudják-e vágni magukat, az ilyesfajta bravúros menekülésre csak a matinék szupermen-jei lehetnek képesek. Inkább az izgathatta, méltó-e imádott hősei bizalmára, akik sohasem haboznak, ha ilyen-olyan "csufipofák" keresztezik az útjukat. A Rakétaember makulátlan, neki mindent szabad. A világ rossz, nagyon álnok és nagyon piszkos, a Rakétaember egyedül van... de Annie segít neki. Mert Annie is tiszta és jó.

No persze nem mindenki gárgyul bele, hogy gyerekkorában a szuperment leste óraszámra. (És ha mégis, abba be kell segítenie az anyatermészetnek is.) Amúgy pedig ezeregy módja van még annak, hogy jónak-rossznak ezt a bornírt és könyörtelen egyszeregyét a gyerekek emlékezetébe vésse. Csak talán egyik sem ilyen fájdalommentes, és ezért ennyire hatásos. Annie mindenesetre jó tanítványnak bizonyul: mire Sheldonnal találkozik, már legalább negyven embert - öregeket, súlyos betegeket, csecsemőket - segített át a piszkos földi létből a tiszta másvilágba. És persze csufipofából is eltakarított épp eleget. De azért az egész "reves-nyüves" népséget mégsem söpörheti ki. Mert bizony mindenki reves-nyüves. Csak Tortúra és az ő Teremtője, Paul Sheldon nem az. Annie sötétségbe zárt világának Paul Sheldon az Istene. Számára az a vég kezdete, amikor kiderül, hogy istenét, mert megcsalta, meg kell ölnie. Az isteni fény nélkül neki is bealkonyul.

A Tortúra kettős dráma. Nemcsak a Hűséges Olvasóé, hanem a Hűtlen íróé is. A bestseller-szerző Don Juan-alak más, minden olvasóját elcsábítja, de egyikbe sem szerelmes, éppen ezért csábíthat el annyit. Számára az írás nem eszköz vagy cél, hanem állapot, szüntelen kívánás, mindig és mindenkinek ír. A rémségek házában is, a kínzójának is. ("Előbb a törött lába, az összezúzott medencéje tartotta vissza. Aztán - Isten bocsásson meg! - lendületbe jött a regény, s ő valami tébolyult módon még élvezte is a munkát") Mille tre...

Ennek a könyvekbe rejtezkedő csábítónak ugyanaz lesz a veszte, mint a valódi Don Jüannak, találkozik valakivel, aki elsőtől az utolsóig minden szóvirágát igazinak hiszi. A Hűséges Asszony és a Hűséges Olvasó előtt színt kell vallani. De az "érzéki csábító", ha színt vall, varázserejű sokszínűségét veszti el, újra csak egy lesz a halandók közül, földi törvények szerint mérettetik, s bűnösként pokolra jut. Igaz, Paul Sheldont végül is csak megszorongatja a Kővendég, nem rántja magával az alvilágba, de a megmenekülésnek nagy ára van. Ha életben akar maradni, el kell pusztítania az újra életre keltett Tortúrát, és meg kell ölnie első számú rajongóját, azaz a szadista Múzsát. A bestselleríró életben maradásának (vagy inkább életrekelésének) ára a ponyvaírói impotencia.

Fekete lyuk

A rémregény, mint önparódia? Ha igen, akkor A ragyogás az elkerült tragédia. Ha a Tortúra az omnipotens író véres komédiája, akkor A ragyogás az impotens író tragédiája. Az élettelen írás után az írástalan élet rémregénye. Az alaphelyzet azonos: Jack Torrance is azért vonul vissza a Sziklás-hegységbe, hogy nyugodtan megírhassa a regényét.

És őt is utoléri a végzet. Mindkét írót a "valóság" gyötri meg, de amíg Paul Sheldon a bestseller-gyáros végül is győztesen kerül ki ebből a küzdelemből (a Tortúra végén "valódi" regénybe kezd), addig a sokkal tapasztaltabb és érzékenyebb Jack Torrance beleőrül és belepusztul a "tortúrába". Jack írni akar, de életre van ítélve, az élet éri utol és keríti be a Panoráma Hotelben. Nincs pokol, és nincs Árkádia. Csak élet van, de az élet Jack számára elviselhetetlen. Örök vesztes ő is, akárcsak Arnie. "Kudarcot vallott mint tanár, író, férj és apa. Sőt, mint alkoholista." Kiút csak az lehetne, ha ki tudná mondani rémálmait, ha meg tudná írni a Panoráma Hotel rémregényét. De erejéből regény helyett csak segélykiáltásra futja: "Csak meló, semmi játék, Jack besavanyodik".

Jack eredendően nem az írásban tehetségtelen, hanem a szeretetben. Míg ötéves fia könnyedén közvetít leiektől lélekig, mert még nem veszett ki belőle a kíváncsiság, az apa csak észlelni tudja a "ragyogást", de maga nem ragyog. Jack nemhogy nem író, de már nem is ember, csak fekete lyuk, melyben minden fény eltűnik. Az is, ami a fiából sugárzik, az is, ami a feleségéről ebből visszaverődik. Nem csupán egyetlen személyiség, egy egész család naprendszere hullik atomjaira e regény lapjain. Jack maradék szeretetének lehetséges tárgyai tűnnek el. Jack azért nem ír, mert azt hiszi, nincs kinek. Jack nem bestseller-író.

A regény végén szétrobban a Panoráma Hotel, de a kisfiú (és véle a ragyogás) túléli a katasztrófát. Kubrick filmjében (és ez az egyetlen pont, ahol is magasan felülmúlja a regényt), a szálloda sértetlenül megmarad, a ragyogás enyészik el. A Panoráma Hotelt nem Jack bomlott agya népesíti be szörnyűséges szellemekkel. Lehetne éppen így is, de tautológia volna. Az őrült nem azért őrült, mert rémeket lát. Azt álmodjuk, amit megéltünk. Jack élete őrület. A Panoráma őrültek háza, a kísértetek ötcsillagos szállodája. Jack hazatér.

A kísértethotel egész évben, egész évszázadban, örökkön-örökké üzemel: minden rémalakja idelentről érkezik, míg mi itt ilyen jól elvagyunk ragyogás nélkül, nem zárhat be soha odafönt a rémséges tudatalatti szálloda.

Mindennap elindulunk, és minden éjjel odaérkezünk. Jobb félni, mint megijedni: vigyünk hát magunkkal útikalauzt az útra. Stephen Kingnél nem ajánlhatok jobbat.

Schubert Gusztáv