... ÁLOMCSAPDA : ISMERTETŐ ...

Írta: nightwish
Készült: 2003. szeptember 4.

A King-feldolgozások többsége igencsak ócska, ez a darab azonban jó eséllyel indulhatna a legócskább címéért folyó versenyében. Már az alapjául szolgáló könyv sem volt tökéletes, de ennél a filmnél egymilliószor jobb volt, s sokkal de sokkal sikerültebb film készítéséhez nyújthatott volna alapanyagot. Rejtély, hogy William Goldman a hatvanas-hetvenes években hogyan volt képes Oscar-díjas forgatókönyvek (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Az elnök emberei) kivitelezésére is, további rejtély, hogy Lawrence Kasdan, akinek neve nem cseng rosszul Hollywoodban, hogyan tudta ennyire elnézni a kottát. Mostani munkájuk azt jelzi, hogy agyukat kizabálták az idegenek, vagy mi. Ezt az opuszt megtekintve bizony a nézô is úgy érzi, hogy csapdába csalták, amelybôl csak két - keservesen hosszú - óra után van menekvés.

A történet elindul, pereg, pereg, és lassan azon vesszük észre magunkat, hogy nem kapunk válasz egyetlen lényeges kérdésre sem: Duddits pontosan mit adott át a fiúknak? Miért is számít Mr. Szürke a legveszélyesebb ellenfelének? Miért akarja bedobni azt a nyomorult kutyát a csatornába, és basszus, a leglényegesebb: miért is van (lenne) akkora szerepe az álomcsapdának, és egyáltalán, álljon már meg az a francos világ, miért nem lehet legalább utalni rá, mi a tököm az az álomcsapda, ha már központi jelkép lenne a filmben? Mindezekre - sôt, még sokkal többre is - utalás történik a könyvben, de Goldmanék kiirtották ezeket a részeket. Szintén kiirtották azokat az információkat, amelyek alaposan megváltoztatnák a befogadó érzéseit az idegenekkel kapcsolatban: a lényeknek a Föld a lehetô legrosszabb helyek egyike, itt átalakul a vörös spóra-szargörény ciklus is. A könyv legnagyszabásúbb jelenetei, melyek szinte kiáltottak a filmre vitelért - az állatok menekülése, az idegenek hajójának megtámadása - a filmváltozatban szánalmasan kisstílěek lettek.

Pár szót a szereplôkrôl: a srácokat kevéssé ismert színészek alakítják, ami önmagában még nem baj, a gondok ott kezdôdnek, hogy sem a forgatókönyv nem kínál túl nagy teret a jellemábrázolásra, sem a színészek képességei nem különösebben kiemelkedôek ezen a téren. Sajnos a húzónévnek szánt Morgan Freeman szerepe/alakítása a legkevésbé hangsúlyos, az, hogy ôrült, csak abból derül ki, hogy kétszer elmondják róla, hogy ôrült, de sem a cselekedetei, sem a viselkedése nem utal erre. Tom Sizemore figurája pedig még az ezredesénél is halványabb, motivációit hiába is keresnénk, kettejük összecsapása a Rambo III. legócskább képeit idézi. (Vajon kinek jutott eszébe alapul venni azokat a túllihegett, éppen ezért nevetségessé váló jeleneteket?) A végsô leszámolás még annál is legkínosabb, de addigra a nézô már kellôképpen elfásult, úgyhogy talán fel sem těnik neki, hogy nem derül ki, Duddits hogyan, mivel és miért gyôzi le Mr. Szürkét. A filmbôl az těnik ki, hogy Duddits emberbôrbe bújt idegen, aki egész életében a Mr. Szürkével való párviadalra várt - de ezt a megoldást a forgatókönyvírói önkényen kívül semmi sem indokolta: nem így szerepel a könyvben, nem utalnak rá elôjelek a filmben, de a legnagyobb gond: ez a fordulat olyan lapos, hogy szinte már fáj.

Ami a képi eszközöket illeti: a gyerekkori jelenetek csaknem egy az egyben az egyik legjobban sikerült King-adaptáció, az Állj mellém! megoldásait idézik - olyannyira, hogy a tisztelgés-megidézés helyett inkább a lenyúlás szándékát sejthetjük mögötte -, míg a srácok különleges képességeinek működésére utaló effektek a Donnie Darkora hajaznak. A szargörények megjelenítése végre jó a filmben, de pusztán erre nem lehetett (volna) egy egész mozit építeni. Hacsak nem akarták elôre sugallni a végkövetkeztetést: a film maga is olyan, mint egy görény. Szar, de nagyon.